2013. október 31., csütörtök

Gyerekgyász: nem lehet tabu a halál témája sem

Itthon is nagy a tanácstalanság akörül, hogyan dolgozhatják fel a gyerekek a haláleseteket.

Önmagában is nehéz munka a gyász, amit még jobban megnehezít az, hogy kultúránk nem hagy sok lehetőséget arra, hogy a magunk tempójában járjuk végig utunkat. A gyermekek gyászára kevesen figyelnek, pedig a titkolózás, és az, ha a gyermeket féltve elzárjuk tőle saját bánatunkat is, sokat árthat. A budapesti Napfogyatkozás Egyesület „Ki vigasztalja meg a gyermekeket?” című minapi konferenciája kapcsán jártuk körbe a gyász témáját.

Nem adunk időt a gyásznak

– Találó, hogy Freud gyászmunkának nevezi azt a folyamatot, amely egy szeretett hozzátartozó halálának elfogadásáig tart. Fájdalmas munka, amíg az ember elfogadja, hogy életét a szeretett személy nélkül kell folytatnia, majd képessé válik a lelki békéjének megtalálására és az örömteli életre – mondja Singer Magdolna, a konferenciát szervező Napfogyatkozás Egyesület elnöke.

A gyász ideje néhány hónaptól egy éven túl is tarthat, miközben munkahelyünk akár már másnap elvárja, hogy úgy teljesítsünk, mintha mi sem történt volna. Sőt, sokszor még a hozzátartozók, barátok sem értik, miért tart a szenvedésünk olyan sokáig. Nem véletlenül beszélünk ugyanakkor gyászévről: egy év alatt az összes olyan évfordulót és ünnepet megéljük, amelyet korábban az elhunyttal közösen tartottunk. Ennek nagy jelentősége van, mivel itt mutatkozik meg legfájdalmasabban az az űr, amit az elhunyt hagy maga után, és ha ezen túljutunk, akkor már felsejlik a remény, hogy képesek vagyunk folytatni az éle-
tünket nélküle is. 

Persze az, hogy kinél meddig tart a gyász, sok mindentől függ. 

– A gyász időtartama nagyon egyéni. Függ attól, mennyire közeli hozzátartozóról van szó, milyen volt a kapcsolatunk vele, esetleg súlyos beteg volt-e, akinek komoly fájdalmai voltak, vagy váratlan baleset történt. Személyiségtől is függ ez: vannak olyan emberek, akikben nagyon erős az életösztön, rugalmasabb a személyiségük, könnyebben alkalmazkodnak az élet kisebb-nagyobb, vagy akár tragikus megpróbáltatásaihoz, és vannak olyanok, akik megkeserednek a gyászban. – mondja Singer Magdolna.

Fotó: Colourbox

A gyermek másként értelmezi

A kisebb gyerekek már csak azért is másként élik meg a gyászt, mert más a haláltudatuk, mint a felnőtteknek. Az óvodáskorú kisgyerekek még nem tudják felfogni, mit jelent a halál.

– Azt hiszik, lehet kicsit és nagyon meghalni. Nem értik, hogy a halál végleges, tehát velük is megtörténik majd. A külsőségekkel, csukott szemmel, elalvással azonosítják, de nem tudják, mit jelent valójában. Kisiskoláskorban már tisztában vannak a visszafordíthatatlansággal. – mondja Singer Magdolna. Az azonban, hogy a kicsik másként értelmezik a halált, nem jár együtt azzal, hogy nem is szabad beszélnünk velük.

– Manapság tanácstalanok a szülők. Elvesztettük a hagyományainkat, nagy a tanácstalanság a halál körül – ecseteli a gyászterapeuta. Sokan jó szándéktól indíttatva meg akarják óvni gyermeküket a fájdalomtól, ezzel azonban hibát követnek el, mert a gyermek magára marad gyászával, ha elrejtjük saját szomorúságunkat és nem beszélünk vele a veszteségről.

– Példaként említve, a kisgyermekek egyenesen attól szenvedhetnek, hogy ők okozták a nagyi, vagy bárki halálát azzal, hogy haragjukban azt kívánták, bárcsak eltűnne, meghalna. El kell mondani, hogy a halálra nekünk nincs ráhatásunk és, hogy nem kell rosszul éreznie magát azért, ha haragszik akár az elhunytra, akár bárki másra.

A nyílt kommunikáció már jóval a gyász előtt elkezdődhet: a gyerekek még bátran beszélnek a halálról, ha ilyen lehetőség adódik. Az őszinte válaszokkal készíthetjük fel a gyermeket a halál elfogadására, ahelyett, hogy esetleges halállal kapcsolatos kérdéseinél azt éreztetjük vele: ez olyan téma, amit nem szeretünk, így jobb, ha nem is beszél róla.

Ne titkolózzunk

A gyász mélysége persze más, ha távoli rokont, és más, ha közeli, vele is élő családtagot veszít el a gyermek. Amikor szülő hal meg, a gyermek biztonságérzete alapjaiban rendül meg. Ilyenkor az életben maradó szülőnek egyedül kell ezt nyújtania, a gyermeket meg kell nyugtatnia például azzal kapcsolatosan, hogy amikor elmegy otthonról, vissza is fog térni. Amit el kell kerülni, az a titkolózás. A halálesetet nem szabad letagadni, és el kell kerülni azokat az absztrakt szavakat is, amelyek a halált körülírják.

– Ne úgy fogalmazzunk, hogy az elhunyt eltávozott, elutazott, mert azt a gyermek szó szerint veszi. Ne is azt mondjuk, hogy a Jóisten annyira szereti az elhunytat, hogy magához szólította, mert tudok olyan esetről, amikor ezek után a gyermek azt kívánta, hogy Isten őt ne szeresse. – tanácsolja Singer Magdolna. A temetéssel kapcsolatosan nagyobb gyermeknek engedjük, hogy maga döntsön, ne erőszakoljuk rá, ha nem akar részt venni rajta, kisebb gyermeket pedig csak akkor vigyünk el, ha fel is készítettük arra, ami ott történni fog. Ugyanakkor a temetés olyan közösségi esemény, amely segíthet a gyermeknek felfogni az őt ért veszteséget, és megtapasztalhatja a közös szomorúságban az összetartozás erejét is.

Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a gyászoló gyermek kisközösségében, az óvodában is előkerülhet a halál témája – igaz, nem szokott. Pedig Singer Magdolna szerint érdemes lehetne a csoportokban is beszélni erről a veszteségről, hogy a gyerekek jobban érthessék, min megy át társuk. A kamaszok egy rajongásig szeretett sztár halála esetén is átélhetnek gyászhoz közeli állapotot, erre is érdemes odafigyelnie a szülőnek.
 

INTERJÚ - A szülőnek is szabad sírnia

Benák-Tömöri Judit klinikai szakpszichológust kérdeztük 

Gyakran találkozik feldolgozatlan gyermekgyásszal?
– Előfordul, de a legtöbben meg tudják oldani otthon. Amit a halál feldolgozásával kapcsolatosan el lehet rontani, az az, ha nem beszélünk róla – ha ezt nem tesszük, titokká válik, pedig pár évesen még a gyerekek természetesen viszonyulnak a témához. Érdemes annyit beszélni róla, amennyit a gyermek szeretne. Ha bezárul, akkor rosszul közelítjük meg a témát, ilyenkor viszont praktikus szakember segítségét kérni. A környezet megnehezítheti a gyerekek számára a halál feldolgozását: régen megvoltak a rítusok, a temetés után a tor, amely oldotta a stresszt, az onnan távozók nemcsak szomorúan, hanem a pozitív emlékekkel távoztak.

Mit tanácsol annak a szülőnek, aki félti a gyerekét, hogy a gyásza sérülést okoz nála, ezért inkább nem beszél vele a halálesetről?
– Az, ahogyan a szülő a gyászt kezeli, információ a gyereknek is arra, ő hogyan tegye ezt, hogyan dolgozza fel a veszteséget. Lehet sírni a gyerek előtt is, ugyanakkor az ő jelenléte is arra buzdítja a gyászoló szülőt, hogy lépjen tovább.

Hány éves kortól kell az ilyen eseményeket a gyerekkel is megbeszélni?
– Már egy kétéves gyerekkel is lehetséges ez, hiszen a kicsiket érdekli a halál. Ha neki nincs nagypapája, rá fog kérdezni, mi történt vele, ilyenkor az igazságot kell válaszolni. Ha nem kap valamire választ, irreális fantáziákat gyárt.

Ha nagyon mély a gyermek gyásza, mert például testvért vesztett el, mi a teendő?
– Egy ilyen esetben majdnem biztos, hogy szülőként én nem tudnám egyedül kezelni a helyzetet, ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni. Lehet, hogy kívülről nem látunk semmit, de a háttérben olyan folyamatok következhetnek be a gyermekben, amelyek segítséget igényelnek.


A feldolgozatlan gyász

Ügyelni kell a következő jelekre, ha gyászol a gyermek.

Fotó: Colourbox


• A kisebbeknél elalvási nehézségek, irracionális félelem, a szülőhöz való extrém fokú ragaszkodás, regresszió – például a korábban már szobatiszta gyermek ismét bepisil – is felléphet a veszteségre adott reakcióként.

• A nagyobbaknál magatartási zavarok, tanulási nehézségek jelentkezhetnek. A kamaszok egyébként is nehezebben nyílnak meg, ilyenkor előfordulhat, hogy féktelen életmódba, promiszkuitásba, tudatmódosító szerekhez menekülnek, vagy ellenkezőleg, elfordulnak még a barátoktól is, és túlságosan magukba zárkóznak.

• Bármilyen viselkedésbeli változásra figyelni kell. Amennyiben a tüneteket észleljük, de magunk nem tudjuk kezelni, érdemes gyermekpszichológushoz fordulni. A hit kapaszkodót jelenthet, megkönnyítve a gyászmunkát.

 Krezinger Szonja

(Forrás: metropol)

A Halloween ünnep eredete

 

Halloween éjszakáját sokan amerikai ünnepnek tekintik, ám ennek a különleges alkalomnak a gyökerei régmúlt kelta korokra nyúlnak vissza. Elsősorban az angolszász országokban népszerű, de mára már az egész világon elterjedt - így Magyarországon is. Honnan ered halloween ünnepe és milyen hagyományok kapcsolódnak hozzá?


Halloween estéjéről a legtöbb embernek jelmezekbe öltözött, édességeket gyűjtögető gyerekek, széles vigyorral világító töklámpások és titokzatos horrorfilmek jutnak az eszébe. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez az egyik legrégibb ünnep, amely az évszázadok során összemosódott római Pomona-nap, kelta Samhain ünnep és a keresztény halottak napjának jegyeit hordozza magában. Mivel Magyarországon is egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ezért összegyűjtöttük számodra a legfontosabb tudnivalókat a halloween eredetéről, hagyományairól és szokásairól.


A halloween ünnep története

A halloween eredete egészen a római időkre nyúlik vissza. Amikor a rómaiak elfoglalták a mai Nagy-Britannia és észak-Franciaország területeit, a kelták ősi hagyományai keveredtek a rómaiak szokásaival. A kelták egyik legszentebb ünnepe a Samhain volt, amit napisten tiszteletére rendeztek és amelyik egyben az újév, valamit a sötét és hideg évszak kezdetét is jelentette. A kelta hit szerint az újév előestéjén, vagyis október 31-án a napisten a halál és sötétség fogságába került, a halottak lelkei pedig ezen az éjjel vándoroltak a holtak birodalmába. A druidák szent helyeiken gyülekezve áldozatokat mutattak be az isteneknek, és különféle szertartásokkal próbálták távol tartani a szellemeket, megkönnyítve vándorlásukat.

Ez a hagyomány később keveredett több római ünneppel is, mint például a holtak emléknapjával (Felaria vagy Parentalia) és a gyümölcstermést köszöntő Ponoma-nap szokásaival. Ez utóbbi szimbóluma volt a halloween ünnep mai formájában fontos szerepet játszó alma is. A kereszténység terjedésével ezek régi hagyományok nem merültek feledésbe, hanem részleteiben beépültek a római katolikus egyház által tartott mindenszentek és halottak napja ünnepkörbe. A hívők számára október utolsó napja jelentette a legvékonyabb választóvonalat a holtak és az élők világa között. Az ősi hiedelmek szerint az eltávozott lelkek ezen a napon kelnek útra és próbálnak meg visszatérni az élők világába. A hívek tűzgyújtással, felvonulással ünnepeltek, valamint különféle jelmezekbe öltözve próbálták megtéveszteni a szellemeket, hogy azok maradjanak távol otthonaiktól.


Az ünnep főként a skót, ír, valamint walesi közösségekben maradt fent, a kivándorlók azonban magukkal vitték ezt a hagyományt Észak-Amerikába is, ahol az egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Később - az amerikai kultúra részeként - a világ számos részén elterjedt, és az utóbbi pár évben meglepően híressé vált Nyugat-Európában is. Maga a halloween szó mindenszentek előestéjét jelenti, amely az angol "All Hallows Eve" kifejezés rövidített alakjából alakult ki.

2013. október 24., csütörtök

Ciki a cigi? Avagy: milyen "dohány" van a cigarettában?



"A mai cigaretta alapanyagai: "Barna papír, tehén húgy, vegyi ízesítők és illatosítók és még sok más érdekesség..."

Mozgássérült Fiatalok Országos Találkozója -- Pécs





Ma kezdődik a Mozgássérült Fiatalok Országos Találkozója Pécsett



Városi kincskeresés, kerekesszékes zumba, villámcsődület, vagy épp közös úszás Sors Tamással – mindez lesz, de ez még korántsem minden!
Különlegesen gazdag program várja a hétvégén a mozgássérült fiatalokat Pécsett. Péntektől vasárnapig tart ugyanis az idei országos találkozójuk, amelynek szervezője a pécsi Völgyhíd Alapítvány a Fiatalokért.
Szabadidős programok garmadájára, de amellett igazán komoly elfoglaltságra is számíthatnak azok, akik a hétvégéjüket a Mozgássérült Fiatalok Országos Találkozóján töltik. – Igyekeztünk a programot úgy összeállítani – mondja Háber János, az egyik főszervező -, hogy jusson a fiataloknak bőven buliból is, de ne kizárólag szórakozni jöjjenek! A találkozó egyik célja ugyanis az, hogy egy asztalhoz ültessük a mozgássérülteket azokkal a szakpolitikusokkal, akik többek között az ő ügyeikért is felelősek. Azt szeretnénk, hogy a fiatalok a döntéshozók elé tárják azokat a nehézségeiket, amelyeket eddig még nem sikerült elég hangsúlyosan artikulálniuk. Mi abban reménykedünk, hogy a hozzánk ellátogató politikusok és szakemberek a kellő fórumokon kiállnak majd azért, hogy ezeknek a fiataloknak könnyebb legyen az élete. Ha pedig mindez mondjuk egy törvényben, jogszabályban ölt testet, akkor, azt hiszem, volt értelme megszerveznünk a találkozót.
A konferencia mellett a tervek szerint kötetlen, szórakoztató programok teszik teljessé a hétvégét. Lesz kerekesszékes táncház; Magyarország egyetlen kerekesszékes zumbaoktatója vérpezsdítő, forró, latin ritmusokra mozgatja át a társaságot; „kicskereső” városismereti vetélkedővel telik a szombat délelőtt, amelyet Pécs főterén ún. flash mob zár majd; uszodai játékokra hívja a résztvevőket Sors Tamás paralimpikon. A péntek este csúcspontja az a „Henkaversek” című irodalmi est lesz, amelyen a Pécsi Művészkör tagjai Csomor Henriett mozgássérült költőnő verseit adják elő.
- Izgatott vagyok, hiszen eddig csak az íróasztalomnak írtam a verseimet – vallja Csomor Henriett -, most pedig az irodalmi esten nagyközönség elé tárom azokat a legbensőbb érzéseimet, amelyek egykor versek formájában fakadtak ki belőlem. Azt várom ettől a találkozól, hogy sorstársaimmal megismerjük egymást, és, hogy adjunk egymásnak az értékeinkből. Osszuk meg egymással a problémáinkat, s segítsünk egymásnak megoldásokat találni azokra. Tudom, hogy nem könnyű feladat ez, de legalább ezen a hétvégén próbáljunk meg együtt és egymásért lenni!
A Mozgássérült Fiatalok Országos Találkozója ma kezdődik, és e hét vasárnapjáig tart. A programok nagyrészt Pécsett, az Apáczai Csere János Nevelési Központban zajlanak, de szombat délelőtt a résztvevők önkéntesek segítségével barangolják be Pécs történelmi belvárosát. A találkozó szervezői azt ígérik, mindenkinek életre szóló élményt és tapasztalatot nyújthat majd a találkozó: a sérült fiataloknak azért, mert lehetőséget kapnak arra, hogy sorstársaikkal karöltve képviseljék saját érdekeiket. Emellett az önkénteseknek és egyéb segítőknek biztosan érdekes lesz megismerkedni a mozgássérültek világával, amely se nem szebb, se nem rosszabb, mint az övék - csak egyszerűen másképp kerek.
(Forrás: Pécsi Napilap)

2013. október 23., szerda

Levél magamhoz, hogy emlékezzek

 

Drága Én!


Ahhoz, hogy minden számodra jó legyen, még sokat kell tanulnod. Ezért most leírom Neked, mikre figyelj az utad során!

Legfőként arra kérlek, fogadd el önmagad olyannak, amilyen most vagy. Ne félj ezt megtenni, nincs m
it veszítened, hiszen, amikor csak kedved tartja, mindig lehetőséged van változtatni magadon. Addig meg az a legjobb, ha önmagad így szereted. Szeresd önmagad, úgy, ahogy vagy!

Lásd magad valóban! Légy magad számára gyönyörű (kívül, belül) úgy, ahogy vagy. Ne másokhoz mérj, ne versenyezz! Csak lásd magad tisztán! Ne legyen lelkiismeret furdalásod emiatt! Hiszen nem vagy ezzel egyedül. Az egyetlen, ami miatt másokat ez zavarhat az, hogy ők nem képesek így látni magukat. Ez viszont nem a te problémád.

Tudj elkülönülni! Igaz, hogy egy egység része vagy, de mégis egy parányi elkülönülés. A te fájdalmad, a te problémád, te félelmed, csak a tiéd. Tedd le másokét! Az egyetlen, amit másokért tehetsz az, hogy figyelsz rájuk. Mielőtt bármit teszel, gondolj bele cselekedeteid következményeibe! Ne gázolj át másokon a saját érdekeid érvényesítése érdekében! Törekedj arra, hogy mindig úgy tégy, rajtad kívül is mindenkinek jó legyen!

Légy merészebb! Ne félj ennyit! Nincs miért félned. Oldd fel a félelmeidet! A félelmek gátakat képeznek benned és ezáltal az életedben. Ne hagyd, hogy korlátozza bármi is az életed! Ha van hited, igazi baj nem érhet.

Ne félj bízni se! Bízz másokban, másokon keresztül bízz magadban és bízz Istenben! Abból indulj ki, hogy senki sem akar rosszat Neked, mindenki a javadat akarja, ha Te is azt akarod magadnak.

Ne félj belenézni a tükörbe! Se akkor, ha csak önmagad tükrébe nézel, se akkor, ha a mások által eléd tartott tükörben szemléled önmagad! Élj úgy, hogy minden tükörbe nézve boldoggá tegyen a látvány!

Ne keresd a hibát! Hibát, aki keres, az talál. De a hiba lehet ugyanúgy szerethető és számodra tökéletes is. Taníthat, fejleszthet téged. Csak az a kérdés, te miként állsz hozzá.

Tudd azt is ehhez kapcsolódóan, hogy tökéletes általános értelemben amúgy sem létezik. Csakis a Te viszonylatodban. Azt nézd neked mi a tökéletes és zárj ki ebből is másokat! Mondjanak bármit, ők úgyis csak a saját értelmükről beszélhetnek.

Ha szükséged van rá, tudj segítséget kérni és tudd elfogadni. Tudd magad elfogadni akkor is, ha néha Neked segítség kell. Nincs ebben semmi sem. Nem kell mindig erősnek lenned, ettől nem tűnsz kevesebbnek, magad előtt sem.

Az adok- kapok egyedül arról szól, hogy képes vagy-e mindkettőre maradéktalanul. Bármit megkaphatsz, ha mered akarni és kapni. Ha bízol abban, hogy megkapod. Adni pedig amúgy is örömet okoz. Ezen az alapon pedig csak egy szabály él. Hogy mindent megérdemelsz, akár te adod, akár te kapod.

Ne bánj meg semmit, amit megtettél! Felesleges. Jól jött, amit tettél, tanultál belőle, általa fejlődtél, közelebb kerültél vágyaidhoz egy lépéssel, ráadásul másokat is tanítottál közben és tapasztaláshoz segítettél.

Soha nincs késő visszakozni sem. Semmi sem végleges, vagy megváltoztathatatlan.
Ne keress folyton okokat! Ne akard megoldani a problémákat! Ne tervezz, szervezz, igyál előre a medve bőrére! Annyiféle út van, annyiféle úton járhatsz. Semmi sem végleges, semmi sem megváltoztathatatlan. Ha hited van és meg is tartod minden körülmények között, már minden most a tiéd.

Maradj hű minden körülmény között önmagadhoz!

Végül pedig legfőképpen, mindig emlékezz arra, hogy a szeretetnek ezer arca van. A szeretet elfogad. A szeretet megbocsát. Ha igazi szeretet. Mert az igazi szeretetnek nincs érdeke vagy észoka. Az igazi szeretet csak kitörölhetetlenül van. Él és ég benned. Iránta, irántam és mindenki iránt. Ha csak ezt az egyet megtanulod, máris gyógyítod a világodat.


Szeretettel,
Én



(Forrás: thesecret)



Amikor ütnek a szavak (Amiket soha ne mondj a gyerekednek)

Tíz mondat, amit soha nem mondj a gyerekednek, akkor se, ha te régen naponta hallottad!
1. Dádá lesz!
Ezt már egyéveseknek is szokták mondani, ha valami olyasmi akad kíváncsi kis kezükbe, ami a felnőtt szerint nem neki való, veszélyes, piszkos, vagy ha olyasmit csinálnak, amit nem szabadna, amit már többször is megtiltottak nekik. A fizikai erőszak, fájdalomokozás kilátásba helyezésének célja, hogy ezzel jól ráijesszenek az áldozatra, hátha elég a verést emlegetni, és már annak is elegendő elrettentő ereje lesz. Valójában a verés és a verés kilátásba helyezése is kevéssé hatékony, káros gyakorlat, amely már zsenge gyerekkorban olyan féket próbál a rendszerbe építeni, amely megalázó és hatását tekintve múlékony. Ráadásul a tehetetlenség, ötlettelenség jele. "Nem jut eszembe jobb megoldás, hát rád csapok!"




2. Rossz vagy!

Talán említeni sem kellene, annyira nyilvánvalóan károsak és feleslegesek az efféle negatív minősítések. Ráadásul olyan zsenge életkorban kezdik ezt mondogatni a kicsiknek, általában egy- és kétéves kor között, amikor nem is érti, hiszen a rossz fogalma meglehetősen bonyolult, és végképp érthetetlen egy kisgyermek számára, aki még egyáltalán nem a jó-rossz ellentétpárjában gondolkodik, hanem sokkal inkább az ismerem-nem ismerem, érdekes, felfedeznivaló-unalmas fogalompárok tárgyi megfelelőiben. Ha viszont gyakran hallja, bizonyos számára izgalmas, érdekes és a felnőttek figyelmét kiharcoló magatartásformáit fogja a "rossz" fogalmához kapcsolni. Ez volt a cél?

3. Anya nem fog szeretni, ha még egyszer ilyet csinálsz!

Az érzelmi zsarolás egyfelől etikátlan eszköz, másfelől azoknak az üres fenyegetéseknek a halmazát gyarapítja, amelyek nélkülözik a valódi tartalmat. Hiszen a legtöbb szülő egy percig sem gondolja komolyan, hogy nem fogja szeretni többé a gyerekét, ha megint meghúzza a szomszéd kislány haját. A jó gyerek-szülő kapcsolatnak éppen a feltétel nélküli szeretet az alapja. Egy kicsi gyerek viszont komolyan veszi még, amit hall, és hatalmas szorongást okozhatsz neki ilyen kijelentésekkel.

4. Ha szeretsz, nem csinálsz ilyet!

Ügyes csavar az előző bekezdésben idézett "anya nem fog szeretni" kijelentésben, amit már nagyobbacskáknak szoktak mondogatni, de ugyanolyan érzelmi zsarolás. Egész kis életfilozófia rejtőzik mögötte, amely abból indul ki, hogy a gyerek mindenáron szeretné kimutatni szeretetét a szülő iránt, sőt ez elvárt kötelessége is, hiszen neki is meg kell tennie a maga hozzájárulását a családtagok egymás iránti szeretetéhez. A baj csak az, hogy a szeretet érzelmi alapon működik, a különböző kárhoztatott viselkedésformák, tettek pedig rendszerint egészen más alapokon állnak: a gyerek azért teszi, mert izgalmas, érdekes, kielégítetlen igényét elégíti ki, elégtételt ad valamiért. Vagyis abból, hogy a gyerek olyasmit tesz, ami a szülőnek nem tetszik, korántsem következik, hogy a gyerek ne szeretné a szülőt.

5. Ha nem hagyod abba, akkor soha többet...

Hányszor kiáltunk fel így felháborodásunkban, tehetetlen dühünkben! De hogy minek? Hiszen valószínűleg senki sem tudna példát mondani arra, hogy bárki be is váltotta volna ezt a fenyegetést, és tényleg soha többet ne vitte volna mondjuk játszótérre a csemetéjét. Az efféle üres fenyegetések valójában súlytalanná, következmények nélkülivé teszik a szülői nemtetszést. A gyerek pont annak az ellenkezőjét tanulja meg belőle, mint ami a célod volt.

6. Pont olyan vagy, mint az apád/anyád!

Ha megromlott a viszony a szülők közt, esetleg válófélben vannak, vagy el is váltak, sajnos gyakran elhangzik ez a mérgező mondat. Abból kellene kiindulni, hogy a gyerek esetleg ugyanúgy szereti a másik szülőt, és nem is vétkes a kapcsolat elmérgesedésében, ezért érzelmeiben mélyen megsebzi egy ilyen kijelentés. Ráadásul ezzel a mondattal mégis ráterheled a kapcsolat megromlását, összemosod a személyét a párodéval, párhuzamot vonsz köztük, felelőssé teszed. Próbáld ezt elkerülni, és ne mérgesítsd el a helyzetet még jobban azzal, hogy a gyereket is felelőssé teszed olyasmiét, aminek ő csak szenvedő alanya.

7. Nagyot csalódtam benned!

Ahogy telik-múlik az idő, az édes kisbabából, eleven kisgyerekből iskolás lesz. És ezzel kezdetét veszi az elvárások, követelmények egész sora. Bármennyire is nehéz, próbálj ragaszkodni az érzelmi támaszt és biztonságot nyújtó szülő szerepéhez, és ne vállalkozz a hajcsáréra! Persze jogod van ahhoz, hogy csalódott légy a gyereked egynémely produkciója miatt, de jobb, ha ezt nem ebben a becsmérlő és megalázó formában fejezed ki, és elvárásaidat a képességeihez, a konkrét helyzethez igazítod. Jobb, ha együtt keresitek meg a sikertelenség okát, és megbeszélitek, szükséges-e egyáltalán változtatni valamit, vagy elég belenyugodnod, hogy a gyereked nem mindenben a legjobb.

8. Te még ehhez is lusta/buta/ügyetlen vagy!

Még egy fokkal mérgezőbb, mint a szülő csalódottságával kapcsolatos kijelentés, hiszen általánosít. A "még ehhez is" azt jelzi, hogy a gyerek valójában totális csőd, mindenhez hülye, alkalmatlan a legegyszerűbb feladatokra is. Ha tényleg ennyire rossz a helyzet, valószínűleg te hibáztál, előbb, talán már kisgyermekkorban fel kellett volna figyelned az egyéni fejlesztés szükségességére. Vagy csak azzal van a baj, hogy tökéletes gyerekre vágysz, akivel villoghatsz, akár egy kitüntetéssel, amely igazolja, hogy milyen kiváló szülő vagy? Olyankor persze bosszús vagy, ha csődöt mond önnön nagyszerűséged bizonyítéka...

9. Én mindent megteszek érted, cserébe pedig nem kapok tőled semmit!

Ezzel a szülői szeretet önzetlenségét vonod kétségbe. Úgy érzed, fel kell emlegetned mindazt az áldozatot, amit a gyerekért hoztál. Ezek szerint áldozat volt, amit nem szeretetből és szívesen tettél meg, hanem ellenszolgáltatás reményében, mintegy üzleti tranzakcióként. És az üzletfeled most nem akar fizetni, vagy nem azért, és nem annyit, amennyit te kapni szeretnél. Vigyázz, az efféle mártírjátszmákba nagyon bele lehet gabalyodni!

10. Amíg az én házamban laksz, amíg az én kenyeremet eszed...

A végsőkig elkeseredett szülő utolsó kézigránátja a serdülőjével vívott verbális csatában. Nevesíti is a gyerek kiszolgáltatottságát, és ha másképpen nem megy, hát erre hivatkozva szeretné elérni az engedelmességet. Talán sikerül is. De az árát sajnos így is, úgy is te fizeted meg azzal, hogy valami jóvátehetetlenül összetörik a kapcsolatotokban. Ezzel végül is a munkaadó-alkalmazott kapcsolat szintjére szállítod le a szülő-gyerek kapcsolatot. Ha úgy érzed, valami ilyesmi kívánkozik ki belőled, beszélgess előbb más serdülők szüleivel, hogy lásd, náluk mi zajlik (reméljük, őszinték lesznek veled, és nem fényezik a valóságot), vagy kérj segítséget nevelési tanácsadóban.

(Forrás: babaszoba)

Drogozik a gyermekem?

Világméretű problémává nőtte ki magát mára a droghasználat. A drogfogyasztás jeleit olykor nagyon nehéz észrevenni. De észre lehet – íme a legszembetűnőbbek.
Egyike a leggyorsabban növekvő problémáknak ma az egész világon a drog fogyasztása. Míg a tiltott drogokhoz általában nem egyszerű hozzájutni, az úgymond „legálisak”-hoz nem túl nehéz. Sajnos, sok fiatal részese is a terjesztésüknek. Mindez az egyik fő oka, hogy a drogfogyasztás világméretű gond lett. Amikor pedig valaki már függő, megjárhatja a poklok poklát: a függőség nehezen leküzdhető.
Hazánkban a jórészt szintetikus drogok fogyasztása a szórakozás kiegészítőjévé, egyfajta katalizátorává vált, a társas szórakozáshoz kötődik. Magyarországon is jelentős társadalmi és közegészségügyi kérdés a drogfogyasztás – felmérések szerint a felnőtt lakosság, azaz a 18 és 64 év közöttiek közel 10 százaléka fogyasztott már valamilyen tiltott szert élete során. A fiatalok körében még ijesztőbbek az adatok: a 8-ik és 10-ik évfolyamos diákok majdnem 16 százaléka fogyasztott már életében drogot.
Ha egy gyermek drogozni kezd, mindig felmerül a kérdés: vajon a szülő rontott-e el valamit, vagy nem volt befolyása a dologra, és a gyermek magától indult el a helytelen úton? Hogy mi volt a kiinduló pont, az az esettől függ – annyit azonban mindenképp tehet a szülő a gyermekéért, hogy időben kiszúrja: valami nem stimmel vele. Idejekorán meg lehet akadályozni a függőséget, ha a drogfogyasztás jeleit észrevesszük. Mik ezek?
drog, tinédzser, kábítószer
Drámai változás a viselkedésben
Az elején különösen nehéz észrevenni, ha valaki drogozik. Mégpedig azért, mert a dolog nem rendszeres, ezért ha olykor-olykor furcsán viselkedik az illető, még nem lehet belőle messzemenő következtetéseket levonni.
A drog használatának gyakoribbá válása azonban már feltűnhet a viselkedésben: a fiatalnak gyors hangulatváltozásai vannak – egyik percben jókedvű, majd hirtelen átcsap rosszkedvűbe, agresszívbe, levertbe. Míg máskor általában nem szokott ilyen lenni, most ingerlékeny, lobbanékony, ideges. Látszólag ok nélkül kimerült, fáradt, nehezen alszik, alvászavarral küzd. Koncentrációs képessége romlik, figyelme lankad. Indokolatlanul félelem, pánikérzés tör rá.
A droggal élő fiatal megváltozik, másokkal barátkozik – akik esetleg ugyanúgy drogot használnak -, új barátait nem szívesen mutatja be otthon. Zárkózottá válhat, szociális kapcsolatai megváltoznak. Titkolózik, már családtagjaival sem olyan a viszonya, mint rég.  Elkezdi hanyagolni környezetét és saját magát is, olykor céltalannak, üresnek érzi életét. Ami iránt korábban érdeklődött, már nem érdekes számára. Az iskolában romlani kezdenek a jegyei, munkájában nem képes a megszokott módon koncentrálni.
drog, gyógyszer
Megdöbbentő változás a külsőben
Aki drogot használ, azon előbb-utóbb külső változások is jelentkeznek. Itt nemcsak arra kell gondolni, hogy ismeretlen eredetű tűszúrások nyomai láthatók a test felszínén, hiszen azt el is lehet rejteni – szembetűnő lehet, hogy a meleg ellenére is hosszú ujjú felsőt visel. Az a fiatal, akinek beesett az arca, szájszárazság, orrfolyás tapasztalható nála látszólag ok nélkül, gyanús, hogy drogot fogyaszt. Figyelmeztető külső jel lehet az étvágytalanság, valamint a jelentős fogyás, az elszíneződött bőr. Az illető külső ingerekre, például zajra, a fényekre, a fájdalomra túlságosan érzékenyen reagál.
Egyre kevesebb pénz és egyre növekvő eszköztár
Akit már megkörnyékezett a függőség, az bizony egy idő után pánikszerűen keresi a lehetőségeket, hogy pénzhez jusson. A drog használójának sok pénzre van szüksége, hogy a drogot beszerezze, ezért megfigyelhető, hogy egy idő után elkezd túlköltekezni, kénytelen kölcsönkérni. Megtörténhet, hogy a családi házból is eltűnik pénz, értékek, melyek hollétéről állítólag nem tud.
A fiatalnál találhatunk bizonyos tárgyakat is, melyek gyanút kelthetnek, droghasználatra utalhatnak. Elsőre furcsának találnánk például, ha a gyermek zsebéből száraz növénydarabkák akadnának a kezünkbe – az alufólia darabok, többszörösen összehajtott borítékok már gyanúsabbak lehetnek, ahogyan az ismeretlen eredetű tabletták is. Figyelmeztető darabok lehetnek a letört cigarettaszűrő, a citrompótló is. Persze, ha netán injekciós felszerelést, megégett aljú, hajlított kanalat találunk az illetőnél, az már elég egyértelmű…
Forrás:napidoktor.hu

Egy film tanulságai, avagy: mi az iskolai demokrácia minimuma?

2013 januárjától áprilisig az Örökmozgó Filmmúzeum „Okkal lázadók?” c. ifjúsági filmtörténeti klubot tartott. „A filmklub többek között olyan kérdésekre kereste a válaszokat, hogy (…) miért lázadnak a fiatalok? Van-e okuk rá? (…)  Mi a helyzet akkor, ha a korlátok megszűnnek? Ebben az esetben mi ellen lehet lázadni? Mi történik, ha a felnőttek nem engedik érvényesülni a fiatalokat? Ki, vagy mi tartja őket vissza attól, hogy kibontakozzanak?”
A szériában mutatták be Almási Tamás 1980-ban készített Ballagás c. filmjét is, melyet egy érettségi előtt álló osztályról szól, akik egy – a wikipédia leírása szerint – „féktelen őrjöngésbe” átcsapott iskolai buli utáni durva felelősségre vonás után elhatározzák, változtatnak. Azt mondják, mivel „az iskola nem önmagától ilyen szar”, és mert „az egész suli abból áll, hogy előírják nekik, hogy mire van szükségük” változtatnak rajta: mivel az „érettségi csak egy fölösleges marhaság, egy ceremónia” nem fognak érettségizni, „csak tanulni”. A Wikipédia cikke csak annyit emel ki: „lázadni kezdenek”. A házirendet megszegik: tanítás közben engedély nélkül elhagyják az iskola épületét.” Majd minden, ami konstruktívat a gyerekek időközben tesznek elegánsan „kifelejtve” a film végkifejletére koncentrál: „Az ifjak törekednek a világ megváltoztatására, az érettségi hatására viszont már egyéni elképzelésekkel és jövőképpel rendelkező fiatalok válnak belőlük.” A leírás alapján egy korukból adódóan lázadásra vetemedett kis csürhét láthatunk magunk előtt, akik aztán magukhoz térnek, és egyszer csak „jövőképpel fognak rendelkezni”. És vajon mi lesz ez a jövőkép? Majd mesélik az iskolára panaszkodó  unokáiknak beletörődően, hogy „egyszer én is lázadtam, de minek?”
A port.hu leírása ennél kicsit cizelláltabban fejti ki a film lényegét, de végül hasonló morállal szolgál: „Az iskolai nyomozás stílusa miatt az emberi és személyiségi jogaikban többszörösen megsértett diákok tanítási óra közben, engedély nélkül elhagyják az iskolaépületet. Hatalmas ambícióval szervezkednek, hogy együtt megváltoztassák a világot. Amíg a ballagás csupán érzelmileg hat rájuk, az érettségi vizsga már egyéni érdekeiket felismerő individuumokat csinál belőlük.”
Ez a film azonban ennél sokkal többet és valami egészen mást mondott.
A film vége előtt a fiatalok, nagyon is fontos dolgokat tesznek! Részletesen megbeszélik, és leírják, hogyan és mit szeretnének változtatni, maguk tartanak tanórákat olyasmikről, ami őket érdekli: gondolkodnak és cselekszenek. A tanárok persze kárörömmel figyelik, hogy hogyan omlik össze kártyavárként a diákok által felépített szép álom, hiszen már „nincs már mi vagy ki ellen lázadni”.
Hogyan, miért lett mindez eleve kudarcra ítélve? Sok válasz adható erre a kérdésre. Az osztályfőnök már előre megadja az elsőt: „Azt hiszitek, hogy szóba áll veletek valaki? Hogy meghallgatnak? A gondjaitokat?” Más szóval: hogy emberszámba vesznek? Majd az egyik diák folytatja: „Az a baj, hogy Jutka néninek igaza van. Mindent csak látszat után ítélnek meg, és nem történhet semmi lényeges.” Bár érthető a tanárnő dühe, érződik, ő sem veszi komolyan a diákokat. Hiszen alapjában véve igaza van: ő csak a realitás talaján állva kimondja a meglátásait.
Ugyancsak osztályfőnökük, Jutka néni mondja ki azt is: „Azt hiszitek egy botrány, egy elhatározás, és minden másképp lesz. A szüleiteket, egy életvitelt, egy kialakult gondolkodásmódot nem tudtok csak úgy megváltoztatni.” Majd rövidre zárva a vitát, feloszlatja az ad hoc gyűlést: „Ahelyett, hogy ezzel foglalkoztok, inkább tanulnátok.” Hiszen neki is megvan a maga baja, a maga élete, hogyan váltsa meg egy maroknyi lázadó fiatal életét? Mégis felmerül a nézőben, hogy ez megért volna egy hosszabb, sőt egy nagyon hosszú vitát. Hogy ez, ami helyett „inkább tanulni kéne”, nem épp az élet egyik legsarkalatosabb pontja? S vajon ha Jutka néni olvasott volna A. S. Neillről, ismerte volna a létező (!) demokratikus iskolák gyakorlatát, akkor nem tudott volna-e valami építőbb jellegűt hozzátenni ehhez a beszélgetéshez a szokásos lebaltázásokon kívül?
Valójában, a gyerekek, vagy inkább már fiatal felnőttek valami olyasmire jöttek rá, amire rájönni veszélyes: hogy a tanárok „hogy is gyakorolhatnák a demokráciát, ha soha nem tanulták?” A baj az, hogy végül a filmbeli diákok sem tanulták, sőt még a maiak sem tanulják. „Egyéni érdekeiket felismerő individuumokká” válnak – ez pozitívan hangzik, vagy szeretne hangozni, azonban inkább csak az derül ki belőle: a közösséget és annak közös álmát sutba dobva, kiábrándultan és kudarcot vallva mennek ki a fiatalok az iskola falai közül a „Nagybetűs Életbe”. Na, ez már cseppet sem optimista érzés!
Részlet a filmből:

A film ez által nem ad semmi választ egy csomó nagyon lényeges kérdésre, csak egy hatalmas nagy kérdőjelet hagy azok fejében, akik többet szeretnének belelátni az „én megmondtam”-ot szajkózók kaján vigyoránál. Ám éppen ez a kérdőjel az, ami a film mondanivalóját adja: jogos-e az iskolások lázadása, és ha igen lehetne-e másképp, jobban csinálni? Meg lehet-e változtatni a kialakult gondolkodásmódot? El lehet érni, hogy a tanár emberszámba vegye a gyereket és ennek folyományaként a gyerek is a tanárt, és más irányt vegyen a Mark Twain által olyan frappánsan „tanár és diák szervezett harcá”-nak nevezett hagyományos iskolai lét? El lehet azt képzelni, hogy ne egy totális káoszba fulladjon egy közösség élete, amelyben a gyerekeknek beleszólási jogot adnak saját tanulásukba, saját életükbe?
Ma már nem hipotézis a válasz: igen, lehetne, sőt lehet. Élő példa erre a világon elsőként 1921-ben megalakult és azóta is töretlenül működő angliai Summerhill Iskola, és a mintáját követő, sajnos kisszámú demokratikus iskola szerte a világban.
Visszatérve eredeti kérdésünkre mit tanultak a demokrácia helyett a mai tanárok az iskolában: paternalizmus és korporativizmust, amit szép szóval diákönkormányzatnak hívnak. A bizonyíték erre, hogy szinte tiltakozás nélkül lenyelik a az őket gyereksorba taszító Nemzeti Pedagógus Kart. Csodálkozunk, hogy csak a pedagógusok legjobbjai tiltakoznak a pedagógus kari kötelező tagság ellen, és kevesen tiltakoznak annak léte ellen is.. Még ők is két évtizedig vígan működtették az iskolákban a diákönkormányzatokat, amelyek semmiben nem különböznek a pedagógus kar működésétől. A diákönkormányzatnak minden gyerek tagja, automatikusan, amint belép az iskolába. A diákönkormányzat egész rendszerét nem ők, hanem nekik alakították ki mások. Ha valami ellen tiltakoznak, akkor a tanárok arra hivatkoznak, hogy velük ezt nem beszélik meg, csak a diákönkormányzattal, (akik addigra pontosan tudják, hogy hatalmukat honnan kapták, és ki biztosítja számukra privilégiumaikat). Így húzzák ki a rebellió méregfogát, ahogy ez majd a pedagóguskarral velük szemben is menni fog. Csodálkoznak hát a pedagógusok, hogy egykori tanítványaik most rajtuk fognak ki ugyanazzal az eszközzel, amit ők gyakoroltak rajtuk? Lehet, hogy korábban kellett volna gondolkodni? A diákönkormányzatok törvényi előírása az iskolában nem a demokrácia minimumát garantálja, hanem felszámolja a demokráciát. Az igazi demokráciát egy másik modell jelentené: a közös tanár-diák önkormányzatok. Ugyanezek adhatják meg a választ a szociális kérdésre is, amit fogalmi bunkóként szoktak használni minden igazán demokratikus törekvés ellen.
De mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet elkezdeni az iskolában? Leonard Turton, aki ma az angliai Summerhill Iskola tanára, korábban így kezdte: „Amikor egy szeptemberben tanítani kezdtem egy állami iskolában, harmincnégy gyerek ült velem szemben. Arra gondoltam, hogy túlsúlyban vannak, hiszen korábban a saját iskolámban sokkal kisebbek voltak a csoportok. Azt mondtam a gyerekeknek: nem tudom odaadni nektek a hatalmamat, mert akkor kirúgnának, mert én a hatalmamat az államtól kapom. De meg tudom osztani veletek a hatalmat az iskolai osztály életének irányításában. Ezt megtehetjük a tanulás kérdéseiben, de megtehetjük az egész osztályélet vonatkozásában. Akarjátok-e ezt? A gyerekek igennel válaszoltak. Ekkor demokratikus tanácskozásokat javasoltam, és megmutattam a gyerekeknek, hogy hogyan működnek ezek. A szabályok megértése után a gyerekek maguk is megpróbálták a gyűléseket működtetni. Elmondtam azt is, hogy szeretnék tereket létrehozni a teremben, tereket, ahol élni lehet. De ehhez arra lenne szükség, hogy a területet, amit ma a padok foglalnak el, csökkentsük. „Akarjátok ezt?” – kérdeztem. Akarták. Az iskola épületében nagy osztálytermek voltak (az iskolát 1921-ben építették). Kisebb padokat szereztünk be, amiket az iskola pincéjében találtunk, és akkor a padok körül kialakultak terek. És akkor együtt eldöntöttük, hogy mi legyen ezeken a felszabaduló helyeken. A közös döntések nyomán kialakult egy hely, ahol barkácsolni lehetett, lett sakkasztal, művészeti terület, tér arra, hogy előadásokra készüljenek stb. Így kialakultak az életterek, és kialakultak a velük kapcsolatos konfliktusok, mert például ezek a tevékenységek zajosak voltak, vagy valaki elvette a másiktól a fát, amivel éppen dolgozott. Ezzel egy újabb terület keletkezett, amit a demokratikus gyűléseken meg kellett beszélni, és amit szabályozni kellett.
Amíg a gyerekek sorokban ülnek egymás mögött, addig ott nincs élet. És a dolog elkezdett élni. Bizottságokat hoztak létre. […] Az egész osztály működéséhez kitaláltak egy rendszert, amivel mindenki, aki elvégzett valamilyen munkát, kapott egy jutalmat egy bélyeg formájában. Nekem ez a rendszer nem tetszett ugyan, de a gyerekeknek igen, és én elfogadtam. Aki valamit elvégzett, kapott szabad időt vagy más jutalmat. A dolgokat a demokratikus gyűléseken beszéltük meg, voltak speciális gyűlések is. Szerencsére olyan iskolavezetőm volt, aki támogatott. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a reggeli érkezés utáni időszakot a gyerekek maguk szervezték, és aztán jöttek hozzám, hogy elkezdhetek tanítani, és amikor én kész voltam, akkor ők egyedül tették rendbe az osztályt körülbelül egy fél óra alatt.
Röviden szólva, az életük egy részéért felelősek lettek. Ennek az egésznek persze aztán híre ment az iskolában. Egyrészt úgy, hogy a gyerekek, akik velem töltötték a délelőttöt, délután más tanároknál voltak, és ott rettenetes dolgokat műveltek. Feleseltek, sztrájkoltak, felfordították a padokat. Ilyen dolgokat nálam az osztályban nem tettek volna… Ekkor fiatalabb tanárok jöttek hozzám, és kérdezték, hogy mit csinálok, kérdezték, hogy láthatnák-e ezt. A tanárok – és később a más osztálybeli gyerekek is – meglátogatták a tanácskozásainkat, és volt, aki a tanárok közül azt mondta: ezt én is megpróbálnám. Ekkor elmondtam, hogy hogyan is kezdtük ezeket a dolgokat. Amikor azután a tanárok más osztályokban is elkezdték a gyűléseket, nem értették, hogy miért működnek ezek ilyen jól. Erre azt mondtam, hogy ezek a dolgok nagyon természetesek. A dolog vége az lett a második év végére, hogy ilyen tanácskozások működtek mind a hét osztályban, ahol összesen kb. 200 gyerek volt. Ennek nyomán azután az egész iskola kultúrája megváltozott. Így például kialakult az a rendszer, hogy ha egy osztály gyerekeinek valami problémája volt egy másik osztálybeli gyerek viselkedésével, akkor összehívhattak abban az osztályban egy speciális gyűlést, annak a gyereknek a dolgait megbeszélni. Egy ilyen esetben a tanár megállította a tanítást, és akinek problémája volt a másik gyerekkel, elmondhatta, hogy mi történt. Egyszer egy felügyelő látogatta meg az iskolát, és beszélt az igazgatóval. Én ezt a felügyelőt közelről ismertem, mert együtt jártunk a tanárképzőbe, és elmondtam neki, hogy mivel a gyerekek még nem tudnak igazán írni és olvasni, én nem fogok nekik sok történelmet tanítani (hiszen amúgy sem tudják olvasni a könyvet), hanem le fogom ezt faragni a minimumra, a természettudományok oktatását is le fogom redukálni. Mindez időt szabadított fel. Ekkor az igazgató arra kért, hogy vegyek át egy másik osztályt, fiatalabb gyerekekkel, akikkel komoly gondok voltak, és azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy mit tanítok, de legyen a gyerekeknek egy jó éve, ahol élvezhetik az életet. Ez az iskola nem egy demokratikus iskola volt, pláne nem Summerhill, de bizonyos értelemben értékesebb volt annál, mert Summerhill létezne nélkülem is, de az az iskola nélkülem soha nem lett volna azzá, amivé végül lett.
A több felelősség lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek a környezetük tulajdonosává váljanak! Ebben leszünk „üzleti” partnerek. Ezután már nem az van, hogy vannak ők, és vagyok én mint tanár, és szemben állunk. Amit csak lehetett, úgy alakítottam, hogy a gyerekeknek jobb legyen, de persze nem lehet mindent megtenni. Nem dönthettek például arról, hogy egy közös rituálé keretében kezdjük és fejezzük be a napot, de arról igen, hogy ezt hogyan csináljuk. Én is megtettem a magamét, eltávolítottam a tanári asztalt, ami az egyik sarokba került a fal mellé. Így aztán egyre több területen kaptak lehetőséget a gyerekek. Ha például volt valaki közülük, aki bántotta a többieket, aki lehetetlenné tette az életet az osztályban, akkor ezt megbeszélve a tanácskozás után lementek az igazgatóhoz, és elmondták, hogy ez és ez történt, és kérték, hogy azt a gyereket az igazgató küldje haza két napra, ami meg is történt.
Így erősödött a csoport hatalma, befolyása saját életükre. Így jutottunk el oda, hogy az osztályomban nem volt rendzavarás. Az állam, ha akarná, le tudná faragni a tantervből az értelmetlen és szükségtelen dolgokat. Így lehetne időt teremteni arra, ami fontosabb, de ezt nem teszik. Harminc gyerek egy szűk teremben: ez egy lehetetlen helyzet. A környezet nem alkalmas arra, hogy abban egy közösség éljen.”
Felmerülhet azonban az is, hogy a demokráciának ezt a maximumát nem mindenhol lehet vagy szabad bevezetni, ám mégis van egy bizonyos elszántság egyesekben, hogy valahol rálépjenek erre az útra. Mit tehetnek ők? Íme egy minimum-program: „Amit általában mondok, amikor a demokratikus folyamatot bemutatom egy iskolagyűlés keretében, az az, hogy arra kérem a résztvevőket, hogy minden olyan dolgot javasoljanak a napirendre, amely szerintük egyrészt jó lenne, ha azt az iskolában követnék, illetve minden olyan dolognak is adjanak hangot, ami problémát jelent. Hatévesek is képesek ezeket megérteni, és lesz is véleményük. Ha valami olyasmit javasolnak, ami ellenkezik az állami törvényekkel, akkor erre rá kell mutatni. Ha az, amit javasolnak ellentétes az iskolai szabályokkal, akkor a javaslatot továbbítani kell a megfelelő hatósághoz, azzal, hogy az iskolagyűlés javasolja a változtatást. Minden egyéb esetben bármit, amit elfogadnak, meg kell valósítani, különben a gyűlés nem lesz igazi. Ha azonban a tanári karban erős ellenállás van ez ellen az elv ellen, akkor az elfogadott javaslatokat eleve úgy kell fogalmazni, hogy azok javaslatok a tanári testületnek. Így a rendszer egy kétkamarás törvényhozássá alakul, amelyben a felső ház elfogadhatja az alsó ház javaslatait.” (Jerry Mintz) Mindez tűnhet önáltatásnak, de ha jobban belegondolunk, ez a vegyes rendszer még mindig nagyobb szabadságot ad a gyerekeknek és tanároknak, mint az átlag rendszer, és ha egy iskolában esély sincs a maximum elérésére, akkor sokszor a minimum lehet a maximum. Nem beszélve arról, hogy ha hirtelen a maximumot kezdenénk prédikálni valakinek, aki a demokratikus iskolákat nem ismeri, könnyen elfordulhat tőlünk, mert bolond álmodozónak tart. Egy fejlődés kiindulópontja, ami, ha működik, oszlatja a félelmeket, ahonnan el lehet indulni és újabb kérdéseket lehet bevonni az alsóház napirendjére, még akkor is, ha ezek csupán javaslatok, de már a megfogalmazásuk is egy fontos lépés kifele a némaságba szorítottságból. A demokrácia, az empowerment ott kezdődik, hogy valaki megfogalmazza, amit szeretne, és van egy gyűlés, ahol ezt a többiek előtt megteheti, ahol senki nem fogja be a száját!
Vannak, akik önismereti foglalkozásokon próbálják ki a gyerekekkel a demokráciát, de természetesen a különböző korosztályokkal való foglalkozás más és más problémákat vet fel, hiszen a még „szűz” kicsikkel bizonyos szempontból könnyebb dolga lehet a nevelőnek, mint a már „begyöpösödött” kamaszokkal. Ám mindenkit arra kellene buzdítani, hogy ne hátráljon meg a nehézségek elől, mert hosszú távon nagyon is meghozza gyümölcsét a befektetett munka.
Fóti Péter – Miskolczy Zsuzsanna

(Forrás: osztalyfonok)

2013. október 22., kedd

„Hülyének néznek?” – Vekerdy Tamás a mai magyar oktatásról

 A magyar iskolarendszer arra kíváncsi, hogy mit nem tud a gyerek, a tananyag a döntő, pedig még az eminensek is elfelejtik a bemagolt leckék minimum 70 százalékát – állítja Vekerdy Tamás. Szülőként is elkövetünk számos hibát, a náci vezéreket például csupa szeretetből verték gyerekkorukban. A pszichológus Jól szeretni című kötetében rávilágít még jó néhány nevelői és szülői bűnre, amikkel – akár – egy életre tönkretehetjük a gyerekeinket.
 
hvg.hu: Az új könyvében Pető András módszerét dicséri, és leírja: azért, hogy ne szüntessék meg a sarlatánnak gondolt gyógyítási metódust, Pető munkásmozgalmi dalokat énekeltetett a gyerekekkel, amikor érkezett az ellenőrzés. Most újra a kormányzattól függ a Pető-intézet működése, lehet jó vége az államosításnak?
Vekerdy Tamás: Én régebben konzervatív liberálisnak hittem magam. Egy konzervatív sosem lehet híve az államosításnak. Ez gleichschaltolja – hitleri jelzővel – az individuumokat. Olyan öreg vagyok, hogy még emlékszem a Rákosi-féle államosításokra. Ungváry Krisztiánnak a Horthy rendszer mérlege című könyvében viszont az is elolvasható, hogy már a harmincas években a szélsőjobboldal mániája volt, hogy mindent állomosítani és centralizálni kell. A történelemből pedig tudjuk, hogy mindig mindenki ezt akarja, amikor egyeduralomra tör egy államban. Ez először nagyon eredményesnek tűnik, majd ezek az országok tönkremennek. Nem véletlenül állnak jól a demokráciák a világban: a kollektivizáló erős hatalmak, mint Hitler és Sztálin államai összeomlanak, és a folyton problémákkal, válsággal küzdő, demokratikus országok nyernek. Egy magyar-amerikai közös értékkutatás pedig kimutatta jó néhány évvel ezelőtt, hogy az individualista társadalmakban jönnek létre hatékony közösségek. Ezeket többé-kevésbé érett személyek alkotják, szabad választás alapján, míg a kollektivista társadalmak kényszerközösségeket, álközösségeket teremtenek, amelyekre leginkább a képmutatás jellemző, illetve a „kaparj, kurta neked is jut” hozzáállás. Akár szocialista, akár kereszténydemokrata címszóval látják is el ezeket a rendszereket, a lényeg ugyanaz.
Nincs irányított művészet, nincs irányított tudomány, ezért, ha elveszik ezeknek az intézményeknek a szabadságát, akkor egy idő után elsorvadnak. Nem tudok egyetérteni a Pető-intézet államosításával.

 


hvg.hu: Pénzhiányra hivatkoznak, a parlament pedig nem szavazta meg a támogatást.
V. T.: Nem hiszem el, hogy nincs pénz. Ez már közhelynek számít, de ha van 83 milliárd stadionokra, akkor miért ne lenne 1-2 milliárd a Pető-intézetre? Szerintem nem kellenek stadionok, legyenek helyette inkább grundok. Ez egy személy megalomániája. Az országnak egészen másra lenne szüksége. A nagy ellátó rendszerekbe kellene fektetni, mint a közoktatás, az egészségügy, és a szociális háló... Minden párt tudja ezt még ellenzékben, de rögvest elfelejti, amint hatalomra kerül. Legutóbb is ez történt, a közoktatásból mindjárt az első kaszáláskor a legtöbbet vonták el, 67 milliárdot, ha jól emlékszem. Nem kibúvó, hogy szegény az ország. Finnország, Dél-Korea rettentően szegény volt, amikor elhatározták, hogy nagyon sok pénzt nyomnak az oktatásba. Bejött nekik: tíz, húsz, vagy negyven év alatt gazdaságilag is megerősödtek, az élre törtek.
Finnországban például 1946-ban a pártok konszenzusával döntötték el, hogy invesztálnak az iskolákba. Így alakult ki a finn oktatási rendszer. De nem is kell ilyen messze menni, Magyarország is pokolian szegény volt az első világháború után, de Klebelsberg Kunó, akit most a családja tiltakozása ellenére cégérül használ a kormányzat, nem azt találta ki, hogy kevesebb egyetemista kell, hanem alapított három új egyetemet. Nem azt mondta, hogy kevesebb gimnazistára van szükség, hanem a reál iskola (ami után csak műszaki pályákon lehetett továbbtanulni) és a klasszikus, görög-latinos gimnázium közé (ahonnan akárhová tovább lehetett menni) bevezette a reál gimnáziumot modern idegen nyelvekkel, ami megadta a lehetőséget a szélesebb rétegeknek is a továbbtanulásra és a felemelkedésre. És ezt mondta: „Lehetetlen, hogy zárt legyen az alapfokú oktatás (4 elemi, 6 elemi, polgári, tanonciskola) 8 osztályos általános iskola kell, hogy biztosítva legyen a mobilitás!” Kevesen tudják, hogy ezt ő találta ki. Mindenben az ellenkezőjét csinálta Klebelsberg Kunó, mint a jelenlegi oktatáspolitika.
hvg.hu: Az ön nevéhez is fűződik az alternatív intézmények elterjedése Magyarországon. A centralizált oktatáspolitikával szembehelyezkedő rendszernek van most keletje?
V. T.: Érezhetően megugrott az érdeklődés 2011 óta az alternatív lehetőségek iránt. Nő a beiratkozók száma, még ha a szülők nincsenek is jó anyagi helyzetben, és ezekben az iskolákban hozzájárulást kell fizetni, mert a központi támogatás nem teljes körű.
hvg.hu: Mi magyarázza, hogy a pénzügyi körülmények ellenére a magyarok nyitottabbak az alternatív iskolákra? Hiába a központosító törekvés, a magyarok mentalitása individualista marad?
V. T.: A rendszerváltáskor nagyon nagy igény volt az alternatívákra. Még, ha egy egész nemzet mentalitásáról nehéz is általánosságokban beszélni, azért azt már sokan megállapították, hogy a magyarokban van egy ki, ha én nem-mentalitás. Minden kakas úr a saját szemétdombján. Sőt, Berzsenyi arról értekezik, hogy a környező népekkel ellentétben, amikor a tetőfokára ér a hangulat a táncban, az emberek nem összefogódzkodnak kólóba, reigenbe, körtáncba, hanem a legény még a leányt is eltaszítja magától, és egyedül járja.

hvg.hu: A kötet Irigy című fejezetében arról ír, hogy egy gyerek, ha nem hagyják kicsiként a korának megfelelően irigynek lenni, később önzővé válik, a Verés című fejezetben pedig leírja, hogy a náci vezetőket és a terroristákat kéjesen verték szüleik. A megalomán diktátorokat tehát a szüleik rontják el?
V. T.: Minden eset egyedi, de vannak kutatások, melyek mutatnak összefüggést, Alice Miller gondosan tanulmányozta a náci vezérek gyerekkorát, és valóban kiderült, hogy ezek vert gyerekek voltak, akiket erkölcsi megfontolásból ütöttek, azzal a magyarázattal, hogy szeretetből teszik, és jót akarnak. Közben meg lehúzatták velük a nadrágot, hogy a csupasz feneküket ütlegeljék; ez már olyan „szexuális” adalék, a verő lelki állapotához, ami nem csupán fizikai lenyomatot hagy egy gyerekben. Az irigység miatt leszidni a gyereket? Azt gondolni, hogy azért mert a homokozóban a két és fél éves fiunk nem adja oda a vödröt a másik kisfiúnak, akkor felnőttként irigy lesz? Tévedés! Ő most a kialakuló én határait védi, amibe most még a vödör is beletartozik. Akkor lesz felnőttként irigy, ha erre ilyenkor nem volt lehetősége.
hvg.hu: Felnőttként mit kezdhetünk magunkkal, ha rádöbbenünk, hogy a gyerekkori defektek miatt torzult a személyiségünk?
V. T.: Az énerő csodákra képes. De kell persze „a másik ember” is ahhoz, hogy magunkkal tudjunk mit kezdeni. Legyen az barát, szerelem, tanár, vagy munkatárs. Annál inkább tud működni a segítség, minél objektívebb. Ezért jó egy pszichológus, aki csupán vetítővászon. A páciens gyógyítja önmagát, a gyerekeknél ez különösen jól látható. Angliában egy terápia során ötször mennek hetente a gyerekek, és másfél év alatt rendeződnek a dolgok. Magyarországon a heti egy foglalkozás terjedt el, de még így is eredményes. A gyerek segít önmagán, a pszichológus sokszor nem is tudja, hogy miért történik a változás.
hvg.hu: Szülőként vizsgálni kell azt, hogy egy gyerekpszichológusnak mennyire van rendben a saját családi élete? Vagyis hatékony segítő tud lenni az, aki maga is problémákkal küzd?
V. T.: Egyértelműen igen. Remek magyar gyerekpszichiáterek vannak, akiknek nincs gyerekük. György Júlia kitűnő gyerekpszichiáter-pszichológus volt, sokak mestere, annak ellenére, hogy nem szült, és magányosan élt. Az antiszociális személyiség című Kossuth-díjat jelentő könyve alapmű ebben a témában. Tőle tudjuk, hogy nem szabad azonosítani a gyereket a cselekedeteivel, mert akkor belekalapáljuk, hogy rossz, és elkezd azonosulni vele. Szövetségre lépünk az individualitásával, hogy a körülmények okozta negatív sodródásból kimentsük.
hvg.hu: Nehezebb a gyereket szabadabban nevelni, és úgy szeretni, ahogy van?
V. T.: Igen is, meg nem is. Könnyű nem változni, könnyű nem alkalmazkodni a helyzethez, és nem figyelni a gyerek igényeire. Viszont azt is könnyű mondani, hogy azt csinál, amit akar. Egy amerikai kutatás kimutatta, hogy ugyanannyi deviáns kerül ki a két végletes nevelési módszer elszenvedőitől. Ha mindent megszabunk, vagy ha mindent megengedünk, egyformán könnyen lesz antiszociális, neurotikus. Középről kerülnek ki a harmonikus, többé-kevésbé egészséges emberek. De ez valóban fárasztó, ugyanis folyamatosan új döntéseket kell hozni. Oda kell figyelni, hogy az adott szituációban mi lenne a leghelyesebb. Például, megszabom, hogy este fél 10-re otthon kell lenni, és ebből nem engedek? „De apa értsd meg az egész osztály ott lesz….” Akkor is kötni kell az ebet a karóhoz? Vagy inkább mindig újra dönteni, odafigyelve? Ez fárasztóbb, de mégis egy ilyen viszonyban sokkal több öröme van a szülőnek is, és a gyerekek is jobban működnek. A lényeg, hogy legyünk jelen a gyerek életében, de a sajátunkban is.

hvg.hu: Tehát a konzekvens nevelés tévedés?
V. T.: Nem, de ez nem azt jelenti, hogy hülyeségekért büntetek. Nem állok le vitatkozni dackorszakban, vagy csak azért, mert félek a többiek véleményétől. Miért ne húzhatná fel a kinyúlt pulóverét az új helyett, ha ahhoz van kedve. Viszont mínusz 20-ban nem engedhetem ki saruban. Vannak dolgok, amiben igenis konzekvensnek kell lenni. Kiskorban a nap ritmusához érdemes ragaszkodni, a közös étkezésekhez például. Legyenek határok, korlátok, de csak kevés: mert ha minden tilos, akkor semmi nem tilos. Egy normális kisgyerek a nap végére mocskos és szakadt. Ha a gyerek új csizmát kapott, és nem keresi a legnagyobb pocsolyát, hogy átgázoljon rajta, akkor talán nem is normális, mondják a svédek.
hvg.hu: Mit csináljon a szülő, ha mégis elveszíti a türelmét egy szituációban?
V. T.: Például leguggolok a gyerekhez, megfogom a karját, és határozottan azt mondom: Nem, ezt nem! És nézek rá. Prédikálni nincs értelme. Ha jó az érzelmi kapcsolatunk a gyerekünkkel, akkor ez hat, a gyerek mindent ért.
hvg.hu: És hogy kezelje a szülő a környezet rosszallását, ha a gyerekét olyan szabadságokkal neveli, ami másoknak visszatetsző?
V. T.: Kompromisszumokat javasolok. Tipikus esete ennek, amikor beszállunk a kisgyerekkel együtt a liftbe, ott van a szomszéd néni, és a három és fél éves gyerek nem köszön, merthogy a gyerekek ilyenkor nem szoktak köszönni. Én persze sietve köszönök, de Joli néni rosszallóan néz ránk. Kompromisszumkész vagyok, és minden érzelmi nyomaték nélkül megkérem a gyerekemet, hogy köszönj Ágikám! Ágika pontosan érti, hogy én nem haragszom rá, és ezt a néni miatt mondom. De a néni is megnyugszik, a család legalább „jól nevelt”.  Kisgyerekként öleljük melegen, aztán, ha kamaszodik, akkor engedjük szabadon a gyereket, és az addigi ölelés fogja megvédeni a veszélyektől, mert érzelmileg biztonságban érzi magát, és érzelmileg igényes lesz. Nem kamaszkorban kell elkezdeni a prevenciót a drogozás, a bandázás és a kisiklás ellen, hanem kilenc hónappal a születés előtt. Mint mondják: az első 3-6 évben dől el minden.
hvg.hu: Mintha mégis mindent fordítva csinálnánk mi szülők, de a poroszos oktatási rendszer sem feltétlenül az életkori sajátosságokat veszi figyelembe. Miért alakult ez így?
V. T.: 150-250 évvel ezelőttig a világon még „mindenki” tudta, hogy mit kell csinálni a gyerekekkel. Az indiai dada, az angol nurse és a magyar parasztasszony is. Testi érintések, ritmikus mondókás játékok. Vagy: 1904-ben például tudták a magyar iskolákban, hogy a 14 éves kor a kamaszkor kulminációs pontja, akkor szabad a legkevesebbet elvárni egy gyerektől, mert belefárad a növésbe. Most, hiába mutatják ki az endokrinológia, neurobiológiai stb. vizsgálatok, hogy tényleg így van, a 7-8. osztályban „hozd fiam a maximumot, mert ezen múlik a továbbtanulásod”.
A régi tanító néni azt is tudta, hogy ökölre fogott ceruzával, nagy kiterített újságpapíron lehet jól gyakoroltatni az írást. Mára összehúztuk a sorközt, tűhegyes ceruzát adunk a kezükbe, és „oda tedd be kisfiam a kis kampót, de meg ne nőjjön a sor vége felé!”. Az anatómusok szerint a régi módszer zseniális volt. De az ösztönös tudás eltűnt, és még nem lépett a helyébe tudományos tudás.
hvg.hu: Miért tűnt el az ösztönös tudás?
V. T.: Régen nagycsaládok éltek együtt, hagyományozódott minden. Kisgyerekkortól látták, mi történik a világban, és hogyan működik a természet: hogy elvetjük a sárga magot, zöld kalász lesz belőle, azt aratják, csépelik, malomba visszük, a sárga magból fehér liszt lesz, anyám gyúrja, dagasztja, keleszti, beveti a kemencébe, és kiveszi a megsült kenyeret és lángost. Most, ha azt kérdezik a gyerektől, hogy honnan van a tej, azt válaszolja, hogy a zacskóból. Egy kicsit tájékozottabb gyerek látta a tévében, ezért azt, hogy a csöveken át folyik a zacskóba.
Régen ott volt a hatalmas udvar, a nagy kert, a széles falusi utca, a patakpart, billegő palló, megmászható fa. Egész nap rohangáltak a gyerekek. Nemrég göttingeni kutatók megállapították, hogy a kevesebb mozgás révén egyes agyi pályák sorvadtan fejlődnek ki, ezért például: rosszabbul beszélnek a mai gyerekek, a beszéd ugyanis mozgás, izmok tucatjai vesznek részt benne. Tiszta beszéd nélkül nincs tiszta gondolkodás! Az intenzív, szuverén gondolkodásnak ugyanis a beszéd az alapja.


hvg.hu: Tehát tudomány nélkül már nem is tudunk jól nevelni?
V. T.: Azért az anyai megérzés nem elhanyagolandó. Inkább ösztönösen tévedjünk, mint izgatottan kapkodjunk a könyvekhez. A viszonylag magabiztos környezet nagyon fontos a gyerek fejlődése szempontjából. Ez meghatározza a későbbi stressztűrő képességét. Ez az úgy nevezett reziliencia, ami alatt azt a rugalmasságot értik, ami egy feszült állapot után engedi, hogy az eredeti állapotba térjen vissza az ember. Ez az erő egy szoros kapcsolatot feltételez legalább egy személlyel, továbbá jól tagolt időélményeket, jól utánozható mintákat. A kisgyerek utánzással tanul!
hvg.hu: És az iskolában mi a teendő?
V. T.: Az intézményeknek a kétezres évekbeli reziliencia-kutatások szerint az önérzetet és az öntudatot kellene erősíteniük. Valamiben minden gyerek kompetens. 8-9 féle intelligencia van, ebből az iskola csak egyetlenegyet osztályoz, annak is a tízből mindössze két faktorát: az értelmi intelligencia verbális, szóbeli részét (miközben a gyerekek eleve a performációban, a cselekvésben erősebb).
Ez rongálja a gyerek kompetenciaérzését. „Hülyének néznek?” A magyar iskolában a tananyag a döntő, pedig még az eminensek is elfelejtik a bemagolt leckék minimum 70 százalékát. Azt pedig egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy jelenlegi tudásunk szerint 8 féle intelligencia van. Lehet, hogy a matekhoz nem ért a gyerek, de gyönyörűen farag. De ez nálunk nem egyenértékű. Arra kíváncsi a tanár, amit a gyerek nem tud, boldogabb országokban ez pont fordítva van. Már Karácsony Sándor is megállapította, hogy mennyire abnormális szituáció az iskolákban, hogy „az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja”.
(Forrás:hvg)

2013. október 20., vasárnap

Ilyenek vagyunk mi, magyarok


13 megdönthetetlen tény a magyarokról

Egy olyan írásra akadtunk, ami nagyon megdobogtatta szívünket, és ráadásul pont olyan szándék vezérli íróját, mint minket. Ugyanezért dolgozunk mi is, hogy végre elhiggyük: nem vagyunk értéktelenek, igenis pozitív tulajdonságok garmadájával rendelkezünk. Szóval elég a hitetlenségből, jöjjenek a meggyőző érvek! :)

Szabó Eszter énekesnő jegyzi az alábbi írást, amit blogján jelentetett meg. Köszönet érte!

"A magyar mentalitás, meg hozzáállás... Ezt sokan szeretik mondani, ahogy azt is, hogy a magyarok negatívak, borúlátóak, irigyek, ilyenek, meg olyanok, kot kot kot. Nem igaz. Hülyeség. Régi téma, elavult. Épp ezért úgy döntöttem, ezennel felhatalmazom magam, hogy elmondjam milyenek a magyarok.


1. A magyarok először is rettentően kreatívak, hovatovább multifunkciósak. 

Ezer dologhoz értünk. Mivel a gazdasági bőség minket jó ideje nem fenyeget és nem jutunk el minden héten kétszer étterembe, fodrászhoz, és nem cserélgethetjük az autónkat és kisebb cuccainkat, így a saját szakmánkon túl még ezer más dologhoz értünk. Autót szerelünk, éttermi fogásokat készítünk, hajat vágunk, lakást újítunk fel, ágyat barkácsolunk, tapétázunk, kertet művelünk. Mindezt teljesen magától értetődő lazasággal. Amihez nem értünk, azt megtanuljuk. Millió olyan munkát végzünk el teljesen evidens módon, amihez sok nemzet szakembert hív. Nagyjából mindent meg tudunk oldani.
 
Árvíz idején a rakparton. Fotós: Bódis Krisztián
  
2. Vannak igazi barátaink. 
Persze,nyilván akadnak dolgok, amikhez nem elég a tudásunk, de vannak barátaink. Nem álmosolygós you can do it/ i-am-here-for-u /you are a special person– kapcsolataink, hanem igaziak. Mint általában a bajban, szükségben született pajtiságok, a mieink is erősek, ráadásul jó, őszinte haverok vagyunk. Ha gáz van, megyünk. Segítünk. Nem udvariasságból, nem muszájból, megyünk és kész. Ha valami nem áll jól neked, nem biztatunk, de nem is bántunk meg. Udvariasan, vagy viccesen fogunk szólni, ha valami nem oké, nem hitegetünk hülyeségekkel, nem hagyjuk, hogy égesd magad. Ráadásul egyáltalán nem érdekel minket, hogy a haver mibe öltözik, milyen a háza, vagy az autója, biztos ugyanolyan szar, mint a mienk, kár lenne versenyezni, inkább derülünk rajta és együtt bütykölünk. Jó barátok vagyunk. Mindig van nálunk bikakábel.
   
3. A magyarok okosak. 
A kényelem elbutít, a csóróság éberen, frissen tartja az agyat. Legalább ez az előnye megvan. Gyerekkorunk óta kénytelenek vagyunk tanulni, majd továbbtanulni, inaskodni, gyakornokoskodni, belevágni, abba és amabba is belevágni, hatvan évesen is iskolába járunk, így a legokosabb és legképzettebb nemzetek között vagyunk. Az iskoláink is erősek, ezért a papírjaink és a tudásunk is az. Millió feltaláló, tudós, és nagy tudású szakember van közöttünk.
   
4. A magyarok szorgalmasak. 
A nagy jólétben, szociális juttatások tengerében szerencsére eddig nemigen volt alkalmunk elkényelmesedni, így azt tanultuk meg, hogy a munkából lesz pénzünk. Ha elmegyünk dolgozni, a legtöbbször persze mi is a szünetet várjuk, de két szünet között keményen melózunk és nem lébecolunk arra várva, hogy valaki más megoldja a dolgokat.
   
5. Tökéletes a humorunk. 
Az egyik legviccesebb nemzet vagyunk, pont. Vannak más tréfás népek is ez tény, a mi humorunk viszont talán Hofi óta genetikailag kódolt, és a nyomorunkban is abszolút elsődleges. A mi humorunk nem egy sémára épül, hanem komplex, intelligens, és az összes nemzet humorával kompatibilis legalábbis befelé. Mi értünk minden viccet és a poénjaink nem egy előre kiokoskodható módon születnek meg, hanem váratlanul, ezerféle módon és nincs előre kiszámított alapelve, hozzáállása. Minden viccre fogékonyak vagyunk a Sas kabarétól a szívatásokon át, Gallán, Woody Allenen keresztül a Dumaszínházig. Nekünk mindegy, megértjük az összeset és örülünk neki. Roppant jó fejek vagyunk!
Valami elképesztő Konkoly Ági, magyar szépségkirálynő és magyaros viselete, 
ami egy mohácsi hölgy, Bélavári Zita munkája.

6. Egzotikusak vagyunk. 

Nyomorult múltú kelet-európai egzotikum vagyunk a kényelmes nyugat szemében, akiknek nem csak a történelme, hanem a jelene is igen izgalmas. Romkocsmákban szórakozunk, ezzel utalva arra, hogy egy kevés kreativitással szórakozást építhetünk a nyomorunkból, és mulatunk a romok között is. És egymilliószor is végighallgatjuk a Hungary-hungry poénokat, mert tulajdonképpen sohasem titkoljuk el, hogy honnan jöttünk. Valahol mi is tudjuk, hogy magyarnak lenni amúgy menőség. Nem vagyunk Balkán, sem igazán kelet, sem nyugat, ez Magyarország. Igen, az ország magyar szomszédokkal, rengeteg vízzel, szép lányokkal, egy teljesen egyedi, semmihez sem hasonlítható hely.
   
7. Rettenetesen jó sportolók vagyunk. Arányaiban a világ legnagyobb aranyérmesei között vagyunk, mindezt köszönhetjük egy-két szívós honfitársunknak és olyan edzőknek, akik mindenféle lelki továbbképzés, tréning és egyebek nélkül simán érezték, hogyan kell mondjuk olimpikont faragni a gyerekekből.
A magyar csapat bevonulása a londoni olimpia megnyitóján - EPA/Jonathan Brady

8. A magyarok igazságosak. 

Bár mindenfélében azok vagyunk, de mivel én énekes vagyok, példának a zenei életet hozom, mert azon is elég jól látszik. A világ legnagyobb országaiban a show és a szuper megjelenés okán is simán lehetsz sztár. Ostoba külső dolgok és pénzvillantás, ennyi kell alapvetően a sikerhez, esetleg egy kis hang ha van, nem baj. Na ez nálunk nem megy. Mi ezen röhögünk. A magyarok a zenében és másban is azonnal felismerik a tehetséget, nincs szükségünk külső díszekre, fényekre, nagyszínpadra ahhoz, hogy tudják, hogy valami jó vagy nem. Igazságosak vagyunk: ha például zenésszel találkozunk, a zenéjére figyelünk, akárhogy kinézhet, akármibe öltözhet, nem fogjuk kevésbé vagy jobban szeretni tőle. Mert pontosan felismerjük a tehetséget, nekünk nem kell hozzá segítség, köszi! A művészetekben egyébként világszínvonalon jeleskedünk.
   
9. Önállóan gondolkodó egyéniségek vagyunk. Talán a fenti tulajdonságok elegye az a jellemvonásunk, hogy nem birkulunk. Nekünk a hülyeséget nem lesz könnyű beadni. Aminek nincs értelme, azt megkérdőjelezzük, nem vagyunk olyan buta nép, akinek bármit le lehet nyomni a torkán. Tőlünk aztán a világ állhat velünk szemben és mondhatja, hogy az Ég mondjuk zöld, nyugodtan erőlködhet bárki, minket nem érdekel a többség szava, önállóan tudjuk, hogy az ég kék. Nem nem hiszünk el bármit csak azért, mert sokan állítják.
   
10. Nem irigykedünk, nem is lenne mire. 
Simán odaadjuk az utolsó szál ciginket, ha éppen van. Okosan felmérjük, hogy ez a fajta nagyvonalúság az anyagi helyzetünkön mit sem ront.
 
Bódis Krisztián a kép készítője ezt mondta fotójáról: Ismeritek azt a libabőrös, háton végigfutó borzongó érzést, mikor átéltek valami rendkívülit? Nos, ezt a Lánchídnál hegedűszóra spontán táncra perdülő, keringőző önfeledt párt szemlélni pont ilyen élmény volt. Szabadság! :)

11. A legmélyebbről is kihúzzuk magunkat, mindig találunk megoldást. 

Még hogy mi nem vagyunk pozitív gondolkodók? Mi, aki hetvenezret keresünk és ebből száznegyvenet hiteltörlesztésre költünk? Mi, magyarok, nemcsak pozitívak, de csodatevők is vagyunk. Olyan dolgokat is előteremtünk, ha kell, amikről még mi sem gondoltuk volna. Minden nap képesek vagyunk átlépni a lelki és fizikai határainkat. A legmélyebbről is feljövünk bármikor, rutinosan.
   
12. Nem vagyunk villogós, felszínes banda. 
Ha pénzhez jutunk az első gondolatunk nem az, hogy milyen autót, vagy más menőséget vegyünk, amivel másokat alázhatunk az utcán. Ez minket nem érdekel. Inkább fektetünk vállalkozásba, vagy más okos, netán jövedelmező dologba, ha van mit.

13. A családi kapcsolataink szorosak. 

Bár a legtöbben elég nagy anyagi szarban vannak, a szülők itt mégsem várják, hogy a gyerek 18 legyen és kirepüljön. Sőt, rettentően furcsálljuk ezt a hozzáállást. Akármilyen kicsik és problémásak a kölkök, nem passzoljuk át a lehető legtöbbször gyerekeinket dadáknak és babysittereknek, hogy tovább élhessük a régi életünket, hanem szembenézünk a szervezési problémákkal, és megoldjuk a gyerekeink ellátását mi, magunk, egyedül, vagy nagyszülőkkel. Megoldjuk. Inkább hajnalig fent maradunk, inkább három állást vállalunk, de a gyereknek mindene meglesz. Az a szoba, amelyik a kis Zolikáé volt, élete végéig az övé marad. Nem lesz belőle konditerem, zimmerferi, lomtár, mert az a gyerek szobája. Zolika abba bármikor beköltözhet. És be is fog, amint hazajött mondjuk Angliából.


Az igazán nehéz helyzetben semmire sincs annyira szükségünk, mint egy szerető családra.

Oké, nem vagyunk a leggazdagabb nép, ami olykor magával hoz egynéhány megoldandó ügyet, de épp emiatt van egy csomó jó és hasznos kreatív tulajdonságunk, sokrétű tudásunk is. Ráadásul az olyan fontos dolgokban, mint a család, a munka, mind rajok vagyunk, összetartóak.


...És mindig van nálunk bikakábel, erre nagyon büszkék lehetünk.


-----------------


Fontos UPDATE, hogy a többi írásomhoz hasonlóan, ez az előbbi is egy politikától teljesen független poszt, ami szerencsére keveseknek nem esett le. A célja az volt, hogy végre nagyobb önbizalma legyen minden itt élőnek, állampolgárnak és távolban lakó magyarnak, és észrevegyük, mennyi fontos tulajdonságunk rendben van, szerencsére sokan felfogták, amit köszönök. Nem tartozom egyik oldalhoz sem, kínaiként, oroszként, romaként és feketeként is megírtam volna ugyanezt. Ne kelljen már egyértelművé tenni, hogy ez NEM idegengyűlölő írás volt, aki ebben ilyesmit lát, az sajnos őBENNE van, mert ha rajtam múlna, a világon senki nem lenne megkülönböztetve a származása alapján. Ráadásul, ha nem is közvetlenül,de közvetve biztos, hogy mindannyiunk rokonságában akad külföldi, hála Istennek, a genetikailag is szerencsés a különböző népek keveredése. Jó, hogy ennyien élünk itt, és ez az írás mindannyiunkról szól. Fölösleges belelátni mást és örülök, hogy ezt a legtöbben fel is fogták. Ajánlom az alábbi Babits-sorokat. További szuper napot mindenkinek!"


Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Babits Mihály: A második ének (1928)


(Forrás: pozitivnap) 

2013. október 19., szombat

Természetes antibiotikumok

Fertőzésekre és gyulladásokra a természet számos alternatívát kínál. Például növényeket, amelyek antibakteriális és gombaellenes hatásuknál fogva csökkenthetik a gyulladást. Megfázás és nátha esetén a tünetek enyhítésére nem kell azonnal gyógyszerhez nyúlni, főleg nem széles sprektumú antibiotikumhoz. A megoldás lehet, hogy ott rejtőzik a spájzban.
 
A hagymafélék
A vöröshagymát és a fokhagymát évezredek óta használják a népgyógyászatban. A hagymafélékben rengeteg antioxidáns található, amelynek segítségével a szervezetben képes elpusztítani a baktériumokat és vírusokat, valamint az immunrendszert is erősíti, megfázás esetén pedig szinte elengedhetetlen használatuk.
Hagymaszirup készítése:
Egy felaprított hagymát 3 evőkanál mézzel és egy dl vízzel összekeverünk, majd felforralunk, végül pedig átpaszírozuk. Erősebb a hatás, ha egy teáskanál friss tormát vagy kakukkfüvet is teszünk bele.
A hatóanyagokat alkohollal is kivonhatjuk a gerezdekből. A hagymát vágjuk apróra, és öntsük fel fél deciliter 70%-os alkohollal. Egy hétig hagyjuk állni, öntsük le róla a levet, és passzírozzuk át. Naponta 4 teáskanálnyi mennyiség ajánlott.
Gyömbér
A gyömbér erős gyulladáscsökkentő. A fájó torok ellenszere lehet a felforralt vízhez kevert gyömbér és méz. Ha szegfűszeget is teszünk a keverékbe, akkor hatékony köhögéscsillapítót kapunk.
Inhaláláshoz egy liter forró vízhez adjunk egy-két teáskanálnyi friss, reszelt gyömbért és néhány csepp eukaliptusz olajat. Az eukaliptusz olaját a köhögés és orrdugulás ellen vethetjük be, kakukkfűolajjal, borsmentával, bazsalikom- és cédrusolajjal is kombinálhatjuk.  
Mustár
A mustárt gyulladáscsökkentőként is használják, jó hatású asztma ellen és ízületi gyulladások esetén. Torokfájás-csillapításra keverjünk össze ½ teáskanál mustárt citromlével, mézzel és ½ pohár vízzel.
Méz
A méz számos kórokozóval felveszi a harcot a benne található értékes anyagoknak köszönhetően. Méhpempővel együtt fizikai fáradtság, álmatlanság vagy székrekedés ellen is hatékony lehet.

Ágybavizelés gyerekeknél

Ha az öt év alatti gyermek bepisil az ágyába, nincs abban semmi szokatlan, csak többnyire nem beszélünk erről. Gondoljunk arra, hogy a gyermekünk ezt biztosan nem szándékosan teszi, és ne tegyünk neki szemrehányásokat. Ez ebben a korban még normális, egyes gyerekek korábban egyáltalán nem képesek a hólyagfunkciójukat szabályozni. Vizsgálatok azt mutatják, hogy az 5-6 éves gyerekek mintegy 10%-a ágybavizelési problémákkal küzd, legtöbbjük fiú.
Miért pisil be az ágyban a gyerek?
Kisfiú pizsamában, kezében fogja a macikáját.Vannak örökletes hajlamok, amelyek érési késedelem miatt ágybavizeléshez vezethetnek. Az esetek 90%-ában egy közeli rokonnak ugyanilyen problémája volt. A szobatisztaság túl korai erőltetése megnöveli a szobatisztaságra nevelés kudarcának kockázatát. A biztonság és szeretet hiánya, a csalódottság, a túlzott szigorúság és a negatív szociális feltételek szintén jelentős okok.
Ha a gyermek hirtelen elkezd ismét bepisilni éjszaka, miután már szobatiszta lett, az nem normális, és a legtöbb esetben testi vagy lelki probléma (pl. hólyaggyulladás, cukorbetegség vagy a szülők válása) áll a háttérben. Néhány gyerek olyan mélyen alszik, hogy nem veszi észre, ha tele a hólyagja. Néhányuknál csak nagyon későn fejlődik ki a megfelelő hólyagkontroll. Egyes gyerekek túl keveset termelnek egy bizonyos hormonból, amely a vizeletkiválasztást gátolja.
Hogyan segíthetünk gyermekünknek?
Ne csináljunk problémát az ágybavizelésből. A legtöbb gyermek maga sem nagyon örül a helyzetnek. Jó, ha a család pozitívan támogatja őt. Éreztessük gyermekünkkel, hogy a bepisilés nem kóros vagy rossz dolog, hogy ismét visszanyerje önbizalmát. Ezen kívül fogadjuk meg a következő tanácsokat:
  • Soha ne büntessük meg a gyereket. Önmagában az ágybavizelés és rá a reakciónk már elég büntetés.
  • Lefekvés előtt kísérjük ki a gyereket a wc-re.
  • A matracot védjük egy gumilepedővel.
  • Készítsünk tiszta ágyneműt az ágy mellé, és hagyjuk, hogy a gyermek húzza át az ágyát. Ez nem büntetés, hanem segítség a gyereknek, hogy a problémáját maga oldja meg.
  • Dicsérjük meg a gyermeket egy száraz éjszaka után.
(Forrás: impulser)